Egy kis hagyomány

NAGYHÉT

A tavasz, a természet megújhodása az embert is a környezete megtisztítására készteti. Ezek a részint praktikus, részint mágikus cselekedetek a nagyhéthez kötődtek.
A nagyhét jeles napjai nagycsütörtök, nagypéntek és nagyszombat. A nagyhét egyházi és laikus vallásos hagyományairól kötet más fejezetei bővebben szólnak. E fejezetben a nagyhét egyes napjaihoz kapcsolódó hiedelmek és szokások táji változataiból mutatunk be néhányat.
Nagycsütörtökön megszűnik a harangozás: „a harangok Rómába mennek” – a közismert szólás szerint, s legközelebb nagyszombaton szólalnak meg újra. A szertartásra hívogatás ezekben a napokban kerepeléssel történik. A kereplő gyerekek munkájukért adományt gyűjtöttek.
A kereplés szokásában nem nehéz felfedezni a gonoszűző zajcsapás ősi szertartásának nyomait. Ugyancsak zajkeltéssel járó szokás volt az ún. pilátusverés, pilátuségetés is. Nagycsütörtököt zöldcsütörtöknek is nevezték. A jugoszláviai magyar adatok arra utalnak, hogy ilyenkor spenótot, fiatal csalánt főztek, hogy jó termés legyen. A csirkék ételébe is vagdalt csalánt kevertek.
Nagypénteken a protestáns vallásúak sem ettek húst. A Tápió menti falvakban a katolikusok étrendje: délben rántott leves és kifőtt tészta, vacsorára tej, aludttej, túró. A református pándiak ebédre tojást ettek és tejes ételt. A böjti tilalom nem terjedt ki {7-155.} azonban a pálinkaivásra. A Tápió mentén mindenütt hangsúlyozták is a nagypénteki reggeli és délelőtti pálinkaivás fontosságát.
A zempléni falvakban babsalátát ettek nagypénteken, estére tejeskávét, túrós metéltet, tojáslevest fogyasztottak. Turai adat szerint nagypénteken egy-egy gerezd fokhagymát ettek, hogy az illetőt meg ne csípje a kígyó és egy-két szem pattogatott kukoricát is, hogy ne legyenek gyomorfájósak. Az ebéd egyébként ugyanaz, mint karácsony böjtjén: bableves és mákos tészta.
Általános hiedelem szerint nagypénteken nem sütnek kenyeret, mert az ilyen kenyér kővé válna. Nagypénteken nem szítottak tüzet. Kenyeret már ezért sem süthettek. Szeged vidékén azonban dagasztottak akkorát, mint egy libatojás. Ezt megszárították és eltették, s akkor vették elő, ha valaki vízbe fúlt. A közepébe szentelt gyertyát tettek, és ahol a vízre eresztett kenyérből a gyertya kifordult, ott kellett a holttestet keresni (Bálint S. 1980b: 261).
A pénteki napot általában szerencsétlennek vélték, különösen a nagypénteket, mely a keresztény egyházban Jézus megfeszítésének emléknapja. Tiltották az állattartással kapcsolatos munkákat. „A nagypinteken ültetett kotlóhoz nem vót szerencsink” – vélték Jászdózsán. Nagypénteken a moldvai magyarok nem fogják be a lovakat, mert úgy tartják, hogy akkor megbetegednének. Voltak azonban olyan állattartással kapcsolatos műveletek, melyeknek éppen nagypéntek volt a hagyományos ideje, például a farkalásnak és herélésnek, a jószágok bélyegzésének a századforduló körül Hajdúböszörményben, Debrecenben, Nádudvaron, Balmazújvárosban (Barna 1979: 199–200).
Boriban ilyenkor hajtották ki ünnepélyesen a disznócsordát. A kanásznak tojást, babot, lisztet, kenyeret vittek az asszonyok. A kanász pedig mindenkit megkínált pálinkával.
A földművelésben ugyancsak jellemző a tiltás, de annak ellenkezője is. „Krumplit legjobb húsvét nagyhetén vetni” – tartják Sarkadkeresztúron. „Nagypénteken nem szabad fogasolni, boron álni a búzát, mert elszárad, kipusztul a töve” – mondták Zagyvarékason (Pócs 1964: 26).
Időjárással kapcsolatos jóslások is fűződnek ehhez a naphoz. Eső esetén jó tavaszt jósolnak a bukovinai magyarok. Galgamácsán úgy tartották, hogy ha nagypénteken szép az idő, akkor üszkös, rossz termés lesz (Vankóné 1976: 114). Zagyvarékason úgy mondták: „Nagypénteki eső, annyi méreg, amennyi szem lehull. Rossz termés lesz” (Pócs 1964: 26).
Betegségelhárító, tisztító, termékenységvarázsló erőt tulajdonítottak a víznek. Különös jelentőséget kapott ezen a napon. Úgy vélték, aki nagypénteken napfelkelte előtt megfürdik, azon nem fog a betegség. „Nagypénteken napfeljött előtt a folyóvízbe háromszor belémártózott, az semmiféle betegséget nem kapott el mástól” (bukovinai magyar; Bosnyák S. 1977: 172). Volt, ahol elegendőnek tartották a mosdást. A mosdást azzal magyarázzák, hogy a „holló ilyenkor mossa a fiát”. Zagyvarékason a szokás úgy maradt máig fenn, hogy a vizet hazaviszik és otthon mosdanak vele (Pócs 1964: 138–139). Ezt a mosdást nemcsak betegség ellen tartották jónak, hanem szépségvarázslónak, sőt a szeplő ellenszerének. A csépai hiedelem szerint szótalan víznek kellett lennie, vagyis menet közben, sem jövet, sem közben nem volt szabad megszólalni. Turán a lányok üvegben vittek haza a folyóról vizet, ugyancsak szótlanul, abban a hitben, hogyha ebben mosakszanak, szépek lesznek. Ilyen vízben a gazda vagy gazdasszony megforgatja a sonkát, szalonnát, hogy ne essen bele a féreg.
{7-156.} A nagypénteki mosdásnak, fürdésnek különféle más magyarázatot is adtak, például Menyhén a gyerekeket azért küldték a patakra, hogy ne legyenek lusták, Mohiban azért mosakodtak a patakban, hogy ne fájjon a szemük, Boriban azért mosakodtak a lányok napfelkelte előtt, hogy szépek legyenek.
A Tápió menti falvakban a lányok, asszonyok hajnali mosdása a patakban a szépségvarázslást célozta. Odamenet nem szólhattak senkihez, mert csak úgy tartották hatásosnak a cselekményt. A nagypénteki hajnali vizet aranyos víznek, aranyvíznek nevezték.
Múlt századi leírás szerint a Tiszára járó lányok az egykori Szegeden a mosdás után a füzek alatt fésülködtek, hogy a hajuk hosszú legyen. Bukovinában azonban a nagypénteki fésülködést kifejezetten tiltották.
Csépán úgy vélték, hogy nagyszombaton a ház körülseprésével a boszorkányokat is elhajtják.
A ma is gyakorolt és közismert húsvéti nagytakarítás többnyire meszeléssel, mázolással egészült ki. Így ír erről visszaemlékezésében Vankóné Dudás Juli Galgamácsáról: „A lányok mázolták, meszelték, tapasztgatták a falakat, a padot, mely az ablak alatt állt egész nagyhéten. Ez a padka földből volt, az ablak alatt, közvetlen a fal tövében” (Vankóné 1976: 111).


Forrás